Itt az első tavaszi hónap! Az idő is szép hozzá…

Ma azzal ébredtem, hogy vajon visszahozható-e valaha az az érzés, hogy a kollegákkal jó, hogy vagyunk egymásnak.

Azokkal az emberekkel, akik hangszerekkel dolgoznak, a világon a legjobban meg tudjuk érteni egymást.  Ők is  ugyanolyan odafigyeléssel és hivatástudattal mennek be a műhelyükbe  nap mint nap, ami hasonló az enyémhez, ezért ez nem olyan nagy csoda.

A versenyszellem mégis egymás ellen fordíthat bennünket könnyedén. Mi, magyarok különösen hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját hibáinkat is ráaggassuk a „szomszédra”, aki emiatt persze, hogy egy utálatos személy lesz a számunkra!!

Talán többen dolgozunk a szakmában, mint ahány hangszer építőre, karbantartóra szükség lenne. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a versenyben nemcsak a gyalupad mögött dolgozó kollegák vesznek részt, hanem kereskedők is, és végül is bárki, aki kiverekszi magának a helyet erre.  Sokszor a „többiek” ügyesebben sakkoznak, mert nem kell a gyalupad mögött töltött idővel számolniuk, csak a „marketing” fogások minél jobb alkalmazásával .

Első nekifutásra persze a legkönnyebb őket utálni. Pedig mennyi minden tanulható tőlük. Nekem könnyebb lenne persze, ha ezt – mármint a kereskedelem íratlan szabályait – nem kéne megtanulni,  de erről bizony lecsúsztam…

Édesapám még úgy tartotta, hogy ha megtanulok egy kétkezi  szakmát, abból jól megélek majd. Mára ez már nem ilyen egyszerű.

Ez nem biztos, hogy baj, mert igencsak sarkall mindennapi fejlődésre, tanulásra, változtatásra. Én csak arra vigyázok, hogy az eredeti hivatás eközben meg tudjon maradni és ne szenvedjen csorbát a munka minősége.